A Kincskereső iskolában szülőklubot szerveztek. A programot az érzékenyítés és elfogadás témájában rendezték. Álljon itt két beszámoló amit a szervező pedagógusok készítettek.

2013.májusában a Kincskereső Iskola Szülőklubot tartott, melynek témáját egy

 speciális oktatási intézményben tett látogatás tapasztalatai adták.

Előzmények:

Előző osztályomba járt egy hallássérült kislány. Az őt segítő utazó gyógypedagógussal (,aki a mellettünk lévő iskolában dolgozik) beszélgettem arról pár évvel ezelőtt, hogy Csenge elfogadását segítette volna egy, az osztály érzékenyítésére irányuló foglalkozássorozat még első osztályban. Még akkor elhatároztam, hogy a következő osztályomnak szervezni fogok egy ilyen tapasztalatszerzési lehetőséget.

Elérkezett ez az év, ami egybe esett azzal, hogy iskolánk részt vesz egy sajátos nevelési igényű tanulók befogadását segítő pályázaton. Itt újra találkoztam Csenge gyógypedagógusával, és elkezdtük szervezni a közös munkát.

Először én mentem át megismerkedni az osztályába járó gyerekekkel. Hatan vannak, ketten autisták. Erős érzelmekkel reagáltak érkezésemre, nagyon örültek és ennek erős ölelésükkel, impulzív mozgásukkal jelét is adták.

Emellett elsőseimmel is elkezdtem az előkészítő munkát. Épp több alkalommal is találkoztunk közösen Csengével, így az ő másságáról és a gyerekek saját tapasztalatairól kezdtünk el beszélgetni. (Segítségemre volt egy könyv: „Ne parázz!” címmel, melyet a XI. kerületi Nevelési Tanácsadó dolgozói állítottak össze a másként fejlődő gyerekekről.) Nagyon érdekes beszélgetések voltak ezek, a gyerekek nagyon nyitottak voltak erre a témára. Megbeszéltük azt is, hogy hamarosan meglátogatunk egy osztályt a szomszéd, speciális iskolában.

Kis ajándékokat készítettünk, megbeszéltük a csapatokat és kitűztük az időpontokat.

Három egymást követő nap mentünk vendégségbe, mindegyik látogatás kicsit máshogy sikerült.

Mikor az első csapattal megérkeztünk, bemutatkoztunk, elmondtunk egy verset, majd készítettünk közösen egy képet. Amikor kijöttünk az osztályból, megcsodáltuk az éppen kiállított maketteket az iskola előcsarnokában. A látogatás után kicsit még együtt maradtunk, beszélgettünk. A gyerekek nagyon zavarban voltak, nehezen tudták szavakban megfogalmazni érzéseiket, látszott, hogy megviselte őket az élmény.

A második és harmadik napon hasonlóan történt a látogatás, csak apró, de fontos változtatásokkal. A bemutatkozás nem csak a nevünk mondását jelentette, de hozzátettünk valamilyen jellegzetességet (például: ő Katica, aki nem tud beszélni, de örömében nagyokat ugrik…). Magunkról ugyanígy mondtunk pár szót. Nem festettünk, hanem körjátékot játszottunk. Ennél a két csapatnál máshogy csapódtak le a dolgok. Többségük nagyon érdeklődő volt, és a követő beszélgetésen is olyan kérdéseket tettek fel, amin látszott, hogy foglalkoztatja őket a dolog. Bátorítani kellett őket arra, hogy megfogalmazzák esetleges első megdöbbenésüket, ijedtségüket, rossz érzésüket.

A harmadik csapat látogatásának napján Judit, a vendéglátó pedagógus is átjött hozzánk. Mesélt a gyerekeiről, megmutatta a nem beszélő autista gyerekek kommunikációs füzetét. Ez különösen nagyon tetszett a mieinknek.

Pár héttel ezután következett a meghirdetett Szülőklub.

Tapasztalatok:

Jelen volt a szomszéd iskolából Judit, a vendéglátónk egy másik gyógypedagógus kolléganőjével, iskolánk vezetője és pszichológus konzulense és én a tanítópárommal.

A szülők háromnegyede eljött a meghirdetett beszélgetésre. Olyan is volt, aki a kisebb gyerekét is hozta magával, és addig volt jelen, amíg kislánya türelme bírta, de fontosnak tartotta, hogy elmondja véleményét.

Miután az előbb leírtakhoz hasonlóan elmondtam az előzményeket, ők is mind elmesélték, hogy mit hallottak otthon a látogatásról, mit tapasztaltak, hogyan hatott gyermekükre az élmény.

Természetesen sokféleképpen.

Volt, aki mélabús lett. Volt, aki nagy élvezettel és részletesen elmesélte otthon az eseményeket, alaposan bemutatta családjának vendéglátóinkat. Voltak olyanok is, akik egyáltalán nem meséltek otthon.

Érdekes volt, számunkra egy új tapasztalat, hogy ilyen helyzetre hogy reagáltak gyerekeink.

A vegyes élmények ellenére egységesen azt közvetítették a szülők, hogy nagyon örülnek neki, hogy gyermeküket ilyen tapasztalások érik és támogatják a folytatást.

Terveink:

Úgy gondoljuk, hogy laza, de rendszeres kapcsolatot ápolunk ezekkel a gyerekekkel és tanítójukkal. A szülőkkel is folytatjuk az elemző munkát. Következő alkalom talán vendéglátóink látogatása lesz hozzánk.

Az az előfeltevésünk, hogyha tanítványaink több hasonló tapasztalathoz jutnak, akkor természetesebbé válik számukra, hogy milyen sokfélék vagyunk, és ezáltal elfogadóbbá válnak.

Persze addig még hosszú út vezet.

SZÜLŐKLUB

Második osztály

2014. május 15.

Másodikos osztályommal az előző tanévben egy érzékenyítő sorozatba kezdtünk. Hosszas előkészítő beszélgetések után meglátogattuk a szomszédos speciális iskola egyik osztályát. Azóta laza kapcsolatot ápolunk velük. Az idei évben tavasszal mi láttuk vendégül őket. Ennek az élményünknek elemzésére, lecsengetésére hívtuk meg a szülőket egy kötetlen beszélgetésre.

 Koncepció:

Az az elképzelésünk, hogy minél több tapasztalat éri a gyerekeket másképp fejlődő gyerekekkel, emberekkel kapcsolatban, ez annál elfogadhatóbbá válik nekik, annál természetesebben viszonyulnak hozzájuk. Talán még a közöttünk élők különcségeivel is toleránsabb attitűdöt alakíthatunk ki.

Szülői zárás:

Miután hasonló részletességgel beszámoltam a vendégségről és Judit is mesélt arról, hogy az ő gyerekei hogyan érezték magukat, a jelenlévő szülők is elmesélték az esemény otthoni visszhangját. Úgy tűnt az otthoni történetekből, hogy jó úton haladunk. A szomszéd iskola gyerekei már elfogadottabbak számukra, az esetleges szokatlan viselkedésüket természetes „velejáróikként” fogadják.

Folytatás:

Terveim szerint a kapcsolatot továbbra is fenntartjuk, ha csak laza eseményekkel, de folytatjuk az ismerkedést. Reméljük, gyerekeinkben nem a furcsálló bámészkodás, hanem a természetes odafordulás lesz az elfogadott viselkedés, ha a „testvérosztályunkhoz” hasonló gyerekekkel, emberekkel találkoznak a későbbiekben.

Budapest, 2014. május 25.

Magyar Kinga